Kicsit furán érihet egy embert, mikor a régi szapora szívverése már-már egy altató üteme is lehetne, olyan rég van betemetve a hó alatt, valahol a mélyben és egyszer csak valaki csilingelő hangja mégis lejut hozzá a sötétbe, majd megfogja a kezét hogy segítsen neki kikelni bebábozódott kis börtönéből, ahová ő maga és utálatos környezete juttatta.
Talán meg is szólal benne valami, hogy ideje kikelni és ha nem is, mint tarka pillangó elrepülni szebb helyekre, de újra friss levegővel szeretné megtölteni tüdejét, a dohos pinceszagot kikergetni, újra kinyitni szemét, hogy mikor elül a vakító fény, ismét láthassa a színeket, a formákat, amiért egykor jó érzés fogta el legnehezebb perceiben is.
Talán most nem jár arra a gonosz kisgyerek, mikor bontogatni kezdené szárnyait, és mielőtt elrepülhetne, az nevetve fosztja meg tőlük, ezzel visszafordítva az egész „ő is élni szeretne” folyamatot…
Hajrá boszi, nagy fába vágod a fejszéd, ha belekezdesz, de lehet, hogy te láthatod majd először ezt a tündöklő pillangót, ahogy szárnyaival verdesve a magasba száll…hátha…
