Ha valamiféle bágyatag, tüdővészes műlovarnőt roskatag lován ostort pattogtató kegyetlen főnöke hónapokon át szüntelenül körbe-körbe hajszolna a porondon az elnyűhetetlen közönség előtt, hogy lován libegve, seggét riszálva, csókokat dobáljon és ha ez a játék a zenekar és a ventilátor szakadatlan zúgása közben az egyre tovább táruló kilátástalan jövőben is folytatódnék, tapsoló kezek, valójában gőzkalapácsok, elhaló, majd újra felzúduló tetszésnyilvánítása kíséretében – ha így volna, akkor talán a kakasülőről egy ifjú néző lesietne a hosszú lépcsőn, keresztül a padokon, a páholyokon, berohanna a porondra és a mindig alkalmazkodó zenekar fanfárain át azt kiáltaná: Megállj!
De ez nem így van, fehéren-pirosan egy szép lány röppen be a függönyök között, a direktor mélységes odaadással lesve a lányka tekintetét, meghunyászkodón lihegve, óvatosan emeli rá a deresre, mintha mindenkinél jobban szeretett unokája volna a hölgy, aki most veszélyes útra indul, alig tudja rászánni magát, hogy megadja ostorával a jelet az indulásra, ám végül is erőt véve magán, csak pattint egyet az ostorral, nyitott szájjal nyargal a ló mellett, és vizsla tekintettel követi a kis lovarnőcske ugrásait, művészi tökélyét felfogni alig képes, kiabálva próbálja figyelmeztetni a karikákat tartó lovászinasokat a legszigorúbb óvatosságra, a nagy halálugrás előtt égnek emelt karokkal könyörög a zenekarnak, hogy maradjon csendben, végül a kicsikét maga emeli le a reszkető lóról, megcsókolja és akárhogy ujjong is a közönség, ő megvetően kevesli, miközben a hölgyike rátámaszkodva, lábujjhegyen pipiskedve a körülötte lebegő porban, kitárt karokkal, hátravetett fejjel boldogságát az egész cirkusszal meg akarja osztani – és mivelhogy így van, ez az ifjú néző a kakasülőn fejét a karzat mellvédjére hajtja és a záró induló hangjaiba mint mély álomba merülten sír, öntudatlanul.
