Miért nyúlunk mellé a gitáron játszva, pont akkor amikor nem kéne, mert más is hallja és épp mi lehetnénk a fasza menő gyerekek, miért nyelünk mellé és fuldoklunk köhécselve egy baszott jó vicc hallatán, miért nem elég hosszú a takató ahhoz, hogy nyaktól talpig befedhessen, miért hagy cserben, kapcsolja le a villanyt és csukjsa ránk az ajtót az, akitől nem várjuk, vagy miért kezdünk újra egy maroknyi ember által ugyan, de kutyahűséggel, -néha tán túl mély nyelvcsapkodásokkal kísért- olvasott blogot? ...és még sorolhatnám az ezekhez hasonló, a mindennapos élet átal kreált apró de még megválaszolatlan kérdéseket.
Egy biztos, veszem a levegőt, dobog a szívem, és még mindig csettintésre feláll! Vizsgák jönnek-mennek és most nem csak az akadémia, de az élet kihívásaira is gondolok egyben.
Nos, mindez lényegtelen, mert egy régi mondás szerint: Hiába hánysz ki mindent az éjjel, másnapra újból tele a poarad! Amúgy meg a rosszindulatú megjegyzéseket egy körrel magam mögé utasítva, nem vagyok alkoholista, csak kicsi a pohár!
